aeons of desolation
13:48 | 2010. november 8., hétfő
És visszatértem... újra.
Kezemben gyufa, az ujjaim kátránytól feketék, és már csak a hitem a régi, de mégsem gyújthatom magamra a világot. Most nem. Még nem. Még semmiképp...
Hónapok óta nem volt csend körülöttem, a mindenféle hangok és zajok és zenék miatt nem hallom a saját belső hangomat, csak tántorgok tükörtől-tükörig, kiutam keresve, félvakon, de csak az üveg koppan a körmeim alatt.
Azt hiszem, még sosem voltam ilyen magányos, mint most, mikor három másik emberrel osztom meg az életem.
És nincs megoldás.
És nincs köztes út.
És nincs menekvés. Talán csak az idő hozhat enyhülést, de hogyan is reménykedhet ebben az, akinek már minden reménye elveszett?!
Egész életemben egyedül voltam, de csak most tudatosult bennem, hogy milyen érzés magányosnak lenni.
I hear
Only I hear it
As the naked wind weeps through the night
(valamikor ennek is véget kell érnie, ugye?)
régről // én azért jöttem, hogy magamra gyújtsam a világot (2007)
3:25 | 2010. szeptember 18., szombat
Visszatértem.
Újra.
Én azért jöttem, hogy magamra gyújtsam a világot,
S még néhány könyvet,
Hisz mindig volt előttem valaki,
Aki vérből és hamuból gyúrt neked hitet.
Hangosan nyikordulnak a sarokvasak, a padló nyöszörög a talpam alatt, villanykapcsoló után kutatok a falra olvadt pókhálók szövevényében, de nem találom, sehol sem találom... Érzem, ahogy magába szív a sötétség...
Hallom a vihargyújtó kattanását, ahogy az apró tüzkövek egymásnak ugranak, hallom a láng felsercenését, beteges, abszintzöld fénykör lobban a szoba túlsó végében.
- Tudtam, hogy visszajössz egyszer.
A hangja... Suttogássá tompult károgás, hívogató és hátborzongató egyszerre, mintha eonokkal ezelőttről szólna, tárnák, ember nem járta vadonok mélyéről, bortól és égetett cukortól puha, a kortalanul átélt kortól karcos.
- Neked is szép estét, Téboly.
Közelebb lépek hozzá, látom a gyújtó fényénél kirajzolódó profilját, fehérbe semmisülő, őrjítően világoskék íriszét, csapzott haját, sokgyűrűs, finom kezét. Auraként veszi körül önnön nyomorúsága. Ha tudnád, hányszor elátkoztalak már, Krisztus-arcú!! Akkor adtam a csendnek a nevedet, mikor valaki más arcán tükröződtek a vonásaid... Az volt az utolsó méregcsepp... Az volt az utolsó hajnal, ami egymás társaságában ért minket.
- Nélküled nem az igazi itt fent. Néha meglátogat egy-két félőrült démonlány, de... Eh. Hiszen úgyis tudod, mit akarnak.
- Én ne tudnám??
Nevetünk. Nem merek a szemébe nézni, mert tudom, mit látnék benne. Magamat. Az ölelésében.
Puszta kézzel törtem össze minden tükröt.
Ez az egy megmaradt - örök mementóul.
- Ezt a nyarat is velem kívánod eltölteni??
- Jó szokás szerint. Örülnék, ha most nem lépnél le idő előtt.
- Nem bízol bennem?? Vagy talán nem volt jó a tavalyi nyár, úgy, ahogy??
- Majdnem belehaltam.
- Most mégis itt vagy.
- Most minden más.
Ezért jöttem vissza.
Újra.
Mert élnem kell.
Mert élnünk kell.
Igazán.
Én azért jöttem, hogy magamra gyújtsam a világot,
S még néhány könyvet,
De jön majd utánam valaki,
Aki egy szál gyertyát gyújt majd,
Nem örömtüzet.
Címkék: téboly
régről // le morte d'arthur (2007)
3:24 |
Gyönyörű nők vették körül, szemükben könny és szívükben fájdalom. Puha kezük jéghideg arcát simította, illatos hajuk gyászlepelként terült rá fagymerev testére. Szép szájukra ráforrt a jajszó és arcukra mély ráncokat vésett a keserűség.
Magukat átkozták helyette.
Lemondás és szánalom - ez kísérte utolsó útjára a Legnagyobb Királyt.
- És azután??
- Nem volt azután, mondom, és visszateszem a könyvet a polcra. A kölyökdémonok csalódottan néznek rám. - Ami volt, az volt.
- Milyen igazad van, suttogja Téboly, és mindent tudó arckifejezéssel felmutat az égen csüngő Teliholdra.
A legfájóbb otthontalanságomba taposott bele.Címkék: arthur, gyász, mese
december hidegét
7:30 | 2009. december 2., szerda
A december itt ül a küszöbön, de még nem leheli a világra dermesztő hidegét, ásító ablakszemek nyílnak az örök tél ígéretére, és lassan mindent kicsire ránt össze a fagy.
Szavakat keresek, arcokat látok, mozdulatokat és sziporkákat, tudom, hogy a papírnak kell adnom őket, az örökkévalóságnak, másoknak; de azt is tudom, hogy ha valamibe bele kell halnom, akkor ezt fogom választani, a mesét, ami az életem lehetne, mert semmi sem igazabb annál, amit lehunyt szemmel, nem belegondolva látok.
Phoenis a legtökéletesebb út önmagam felé.
a deathly illusion
12:44 | 2009. augusztus 16., vasárnap
Meg fogsz halni, mindenki tudja, mindenki érzi, de te tudod a legjobban, már azelőtt tudtad, hogy a kártyalapok közé odakeveredett a halál, a szemedben van, a mozdulataidban van, a reményvesztett kapaszkodásodban van, és mi csak nézzük némán, ahogy elenyészel.
Összezavartál teljesen, gyűlölni akartalak és megvetni, téged hibáztatni az apró kis tragédiák végenincs sorozatáért, gyűlöltelek és megvetettelek, féltem tőled (és talán most is félek egy picit), de a rideg elutasítás helyét átvette a megértés és a szánalom...
...És a gyász, mert a halál napról-napra közelebb táncol hozzád, és én az élettel együtt egyre távolabb sodródok tőled.
Sírni szeretnék, még most, amíg lehet, amíg nem borul a testedre az a jószagú, puha föld, amíg nem kérdő tekintetek kereszttüzében kell könnyeket erőltetnem a szemembe; még most, mert még érzem az illatod és egy fél pillanatra az arcodhoz szoríthatom az enyémet, még hallom a lélegzetvételeid, még látom az árnyékod a falon, de közben már visszaszámolok, és tudom, hogy te is ezt teszed, mert a dermesztő hideg már csontujjait fonja a csuklód köré...
Még nem tudtam megbocsátani, de az a pillanat is eljön majd, ne félj - nem foglak a haragommal átengedni abba a másik, messzinél is távolibb világba.
Nem leszel egyedül soha - magaddal viheted azt a biztonságérzetet, amit csak a te jelenléted nyújtott azokban az időkben, mikor még egyikünk sem félt önmagától.
a distance there is
14:32 | 2009. július 14., kedd
Akkor jöttem rá, hogy már semmimmel sem kötődök hozzád, és a közös múltunk örökre elveszett, mikor megszólítottál a buszon, és én hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy tegeztelek vagy magáztalak-e azelőtt.
Még élsz, de ha halott lennél sem hagyhattál volna nagyobb űrt magad után.
~prológ
10:46 | 2009. július 13., hétfő
...Mert akkor és ott megszűnt létezni az idő és a tér, hófehér rianás tört ketté az éjszaka ében-testén, egy pillanat volt csupán, mégis, eonok ezrei pörögtek végig a rémülettől és csodálkozástól tágra nyitott szemei előtt, teste megfeszült majd görcsbe rándult, torkára forrtak a kitörni vágyó szavak, aztán eldőlt, hangtalanul, mint valami rég elfeledett isten lassan málló szobra az emlékezés örök ködben fürdő kertjeiben; eldőlt, talán csak a feje koppant halkan az utca macskakövein, de a tekintetét még így sem tudta levenni róla, nem érzett sem félelmet, sem fájdalmat, csak valami néma, határtalan boldogságot, ami észrevétlen, és mégis jelenlévőn kúszott végig a tudatán, beleborzongott, és egyetlen szemvillanásnyi idő múlva már halott volt.
Utolsó sóhaja tétova párafelhőként gomolygott magára maradt teste fölött.
