~prológ

...Mert akkor és ott megszűnt létezni az idő és a tér, hófehér rianás tört ketté az éjszaka ében-testén, egy pillanat volt csupán, mégis, eonok ezrei pörögtek végig a rémülettől és csodálkozástól tágra nyitott szemei előtt, teste megfeszült majd görcsbe rándult, torkára forrtak a kitörni vágyó szavak, aztán eldőlt, hangtalanul, mint valami rég elfeledett isten lassan málló szobra az emlékezés örök ködben fürdő kertjeiben; eldőlt, talán csak a feje koppant halkan az utca macskakövein, de a tekintetét még így sem tudta levenni róla, nem érzett sem félelmet, sem fájdalmat, csak valami néma, határtalan boldogságot, ami észrevétlen, és mégis jelenlévőn kúszott végig a tudatán, beleborzongott, és egyetlen szemvillanásnyi idő múlva már halott volt.

Utolsó sóhaja tétova párafelhőként gomolygott magára maradt teste fölött.