"Azt megérteném, ha az emberek egyszerűen elfelejtették volna az unikornisokat, vagy ha annyira megváltoztak volna, hogy most már gyűlölettel néznek minden egyszarvúra, és valahányszor egy a szemük elé kerül, máris a halálát kívánják. De hogy egyáltalán ne pillantsák meg őket, hogy ránézzenek, és valami mást lássanak a helyén... Milyenek akkor egymás szemében? Milyenek akkor számukra a fák, a házak, a valódi lovak, vagy akár a saját gyermekeik?"
/Peter S. Beagle ~ Az utolsó egyszarvú/
aeons of desolation
13:48 | 2010. november 8., hétfő
És visszatértem... újra.
Kezemben gyufa, az ujjaim kátránytól feketék, és már csak a hitem a régi, de mégsem gyújthatom magamra a világot. Most nem. Még nem. Még semmiképp...
Hónapok óta nem volt csend körülöttem, a mindenféle hangok és zajok és zenék miatt nem hallom a saját belső hangomat, csak tántorgok tükörtől-tükörig, kiutam keresve, félvakon, de csak az üveg koppan a körmeim alatt.
Azt hiszem, még sosem voltam ilyen magányos, mint most, mikor három másik emberrel osztom meg az életem.
És nincs megoldás.
És nincs köztes út.
És nincs menekvés. Talán csak az idő hozhat enyhülést, de hogyan is reménykedhet ebben az, akinek már minden reménye elveszett?!
Egész életemben egyedül voltam, de csak most tudatosult bennem, hogy milyen érzés magányosnak lenni.
