Visszatértem.
Újra.
Én azért jöttem, hogy magamra gyújtsam a világot,
S még néhány könyvet,
Hisz mindig volt előttem valaki,
Aki vérből és hamuból gyúrt neked hitet.
Hangosan nyikordulnak a sarokvasak, a padló nyöszörög a talpam alatt, villanykapcsoló után kutatok a falra olvadt pókhálók szövevényében, de nem találom, sehol sem találom... Érzem, ahogy magába szív a sötétség...
Hallom a vihargyújtó kattanását, ahogy az apró tüzkövek egymásnak ugranak, hallom a láng felsercenését, beteges, abszintzöld fénykör lobban a szoba túlsó végében.
- Tudtam, hogy visszajössz egyszer.
A hangja... Suttogássá tompult károgás, hívogató és hátborzongató egyszerre, mintha eonokkal ezelőttről szólna, tárnák, ember nem járta vadonok mélyéről, bortól és égetett cukortól puha, a kortalanul átélt kortól karcos.
- Neked is szép estét, Téboly.
Közelebb lépek hozzá, látom a gyújtó fényénél kirajzolódó profilját, fehérbe semmisülő, őrjítően világoskék íriszét, csapzott haját, sokgyűrűs, finom kezét. Auraként veszi körül önnön nyomorúsága. Ha tudnád, hányszor elátkoztalak már, Krisztus-arcú!! Akkor adtam a csendnek a nevedet, mikor valaki más arcán tükröződtek a vonásaid... Az volt az utolsó méregcsepp... Az volt az utolsó hajnal, ami egymás társaságában ért minket.
- Nélküled nem az igazi itt fent. Néha meglátogat egy-két félőrült démonlány, de... Eh. Hiszen úgyis tudod, mit akarnak.
- Én ne tudnám??
Nevetünk. Nem merek a szemébe nézni, mert tudom, mit látnék benne. Magamat. Az ölelésében.
Puszta kézzel törtem össze minden tükröt.
Ez az egy megmaradt - örök mementóul.
- Ezt a nyarat is velem kívánod eltölteni??
- Jó szokás szerint. Örülnék, ha most nem lépnél le idő előtt.
- Nem bízol bennem?? Vagy talán nem volt jó a tavalyi nyár, úgy, ahogy??
- Majdnem belehaltam.
- Most mégis itt vagy.
- Most minden más.
Ezért jöttem vissza.
Újra.
Mert élnem kell.
Mert élnünk kell.
Igazán.
Én azért jöttem, hogy magamra gyújtsam a világot,
S még néhány könyvet,
De jön majd utánam valaki,
Aki egy szál gyertyát gyújt majd,
Nem örömtüzet.
