"Azt megérteném, ha az emberek egyszerűen elfelejtették volna az unikornisokat, vagy ha annyira megváltoztak volna, hogy most már gyűlölettel néznek minden egyszarvúra, és valahányszor egy a szemük elé kerül, máris a halálát kívánják. De hogy egyáltalán ne pillantsák meg őket, hogy ránézzenek, és valami mást lássanak a helyén... Milyenek akkor egymás szemében? Milyenek akkor számukra a fák, a házak, a valódi lovak, vagy akár a saját gyermekeik?"
/Peter S. Beagle ~ Az utolsó egyszarvú/
álomút
11:40 | 2009. június 19., péntek
talán a hőség hozta vissza az érzést, talán a konyha hideg csempéje a meztelen talpaim alatt, elvégre akkor ott zokogtam összegömbölyödve a padlón, és magam sem tudtam, kit siratok - az elvesztettet, az elveszettet, vagy a tulajdon nyomorúságomat, amiért mindkettőjüket örökre elvesztettem ugyanazzal a csókkal. 2006 nyara mindent elvett tőlem - üresen, éhesen és dideregve másztam ki belőle, hogy aztán 8 végtelennek tetsző hónapig egy semmibe szaladó aluljáró neonfényei alatt bolyongva várjam azt, akit az első adandó alkalommal elhagytam mégis. szövevények és álomtalan éjszakák. a mélypont akkor ért el igazán, abban az átkozott 5 percben, másfél nappal a konyhás jelenet előtt. akkor kellett volna abbahagyni, vagy pár nappal utána, félúton ég és tenger, a semmi és a mindenség közt. 5 perc megsemmisülés, egy zenekar, akikről semmit sem tudtam azelőtt, egy dal, ami világ-mély szakadékot hasított belém, egy refrén, ami megbocsáthatatlanná tette a puszta létezést is, egy mindenre képes nyár éjszaka, mikor villámok hasították milliárdnyi darabra a feketeséget, és lángolt minden... ...és ő ölelt, a méregzöld szemű, az ezerszer átkozott, miközben az arcomon folytak a könnyek, végestelen-végig, és hiába, hogy mellette voltam, tudtam, hogy minden lopott csókkal és megtagadott öleléssel megcsalom őt... és azt is, aki hazavárt. ott voltam, ahol lennem kellett. oda vágytam, ahol soha nem szabadott volna lennem.
sosem fogom megbocsátani magamnak őket.
(azt reméltem, sosem lesz vége annak az éjszakának, és mégis... mégis eljött az ébredés)
Úgy várom az ébredést, mikor lemondok róla. Kilépve az álomból majd elérem újra. De még itt vagyok nála, de még itt vagyok, ha kell
